Az apja nyomdokain haladva lelkésznek készülő fiatalember talán három műkereskedő nagybátyja hatására a festészet felé fordul. Az egyházi szolgálatot otthagyva és e döntésével családi konfliktusokat kiváltva az antverpeni művészeti akadémián tanul, Hágában pedig műtermet tart fenn, nem sok sikerrel. A korában oktatott „akadémikus" ábrázolásmódot nem akarja, vagy nem is tudja elsajátítani. Egyes kritikusai szerint kortársához, Paul Cezanne-hoz hasonlóan gondjai voltak az anatómiával, mindenesetre korai műveivel, de a későbbiekkel sem váltott ki különösebb érdeklődést. (Közismert: életében egyetlen képét sem tudta eladni.)

A magánéleti problémák, az állandó pénztelenség mellett ez is nyomaszthatta az ifjú festőt, aki talán négy évvel fiatalabb öccse tanácsára Párizsban próbált szerencsét. (A műkereskedéssel foglalkozó Theo van Gogh támogatja egyébként anyagilag és lelkileg is élete végéig.) Az akkori világ kulturális központjában a hozzá hasonló, az akadémikus festészet kereteit igencsak feszegető alkotókkal (Toulouse-Lautrec, Pissarro és Paul Gauguin) találkozgatott. Mivel az 1880-as években a nálánál jóval „emészthetőbb" és ismertebb impresszionalisták sem találtak még igazán fizetőképes keresletre, nem is lehet meglepő, hogy Párizs sem volt kíváncsi művészetére. Vélhetően ezért, no és az olcsóbb, nyugodtabb élet utáni vágy miatt utazott 1888-ban Arles-ba, ahol a mai ízlés szerit a legszebb és legnépszerűbb képei készültek. Ide hívja Párizsban megismert cimboráját, Gauguint, akivel hatalmas tempót diktálva isszák az abszintot és alkotnak egészen addig, míg össze nem vesznek. (Állítólag Vincent borotvával támadt alkotótársára, majd a saját füléből vágott le egy darabot. A művészettörténeti pletykák szerint egy közösen látogatott prostituáltat kell keresni a történések mögött, de erre nincs igazán bizonyíték.)

Az öncsonkítás után Van Gogh belátta, hogy ez így nem mehet tovább, és önként elmegyógyintézetbe vonult. Ezután már csak rövidebb időszakokat tölt „szabadlábon". A saint-remy-i szanatóriumban és Auvers-sur-Oise-ban ápolják, ez idő alatt festett 150 képéről fokozatosan tűnik el az arles-i idők ragyogása. Az egyre betegebb művész 1890. július 27-én mellbe lőtte magát és öccse karjaiban, július 29-én éjjel meghalt. Betegségének diagnózisa azóta is találgatások tárgya, orvosai epilepsziával kezelték, de vannak, akik szerint szifilisz okozta paralízisben szenvedett. Mások mániás depressziót és skizofréniát emlegetnek vele kapcsolatban. Az biztos, hogy a súlyosan megélt sikertelenség mellett mértéktelen alkoholizálása, az abszint utáni, korlátokat nem ismerő rajongása sem növelte életesélyeit.

Az meg már csak a sors furcsa fintora lehet, hogy az elismerést nélkülözni kénytelen ember korábban újgyakorlatnak számító csendéletei, tájképei a múlt század végén csillagászati, 100 millió dollár körüli összegekért keltek el. Mágnások, multicégek és biztosítótársaságok fektették pénzüket egy-egy Van Goghba, a képeket pedig kevés kivétellel szuperbiztos trezorokban őrzik, gyarapítva a befektetők pénzének értékét.

(MNO)