A Nature Communications folyóiratban publikált tanulmány kimutatta, hogy az egyenes testű tűhalakhoz hasonlítva – amelyekből kifejlődtek –, a tengeri csikóhalak képesek a sokkal távolibb zsákmányra is lecsapni. A csapat következtetései szerint, a csikóhalak finom hajlatai úgy fejlődtek, hogy segítsék a vadászatot és táplálkozást.

Mind a csikóhalak és tűhalak apró, tengeri élőlényekkel táplálkoznak. Lecsapnak rájuk, és ormányukba felszippantják őket. Ám a legtöbb tűhallal ellentétben – amelyek egyenesen zsákmányuk felé úsznak –, a csikóhalak megvárják, míg apró zsákmányaik elhaladnak előttük. Nagy sebességű felvételek és matematikai modellek segítségével, Sam Van Wassenbergh, belgiumi kutató kimutatta, hogy a hal „nyakánál” lévő görbület lehetővé teszi, hogy a távolabb levő zsákmányra is lecsapjon. „Fejüket felfelé forgatják, hogy szájukat közelebb juttassák a felettük elhaladó zsákmányhoz” – mondja a kutató. Az állatok kanyargós teste azt jelenti, hogy amikor így tesznek, akkor szájuk előrefelé is mozdul, és segít felszippantható távolságba hozni az elhaladó, apró rákféléket.

„Elméletem szerint volt egy ősi, tűhalszerű hal, melyből kifejlődött ez a sokkal rejtélyesebb életvitel” – magyarázza Wassenbergh. A „kiváró táplálkozó” irányába történő magatartás-változás azt jelentette, hogy olyan zsákmányt kellett elkapniuk, mely messzebb volt – magyarázza.

Ezért az új halak aztán S-alakú csikóhalakká fejlődtek, melyek egész testüket tudják használni a hirtelen támadásra. „A farkukkal markolnak, hogy hozzátapadjanak a tengeri hínárhoz, és megvárják, míg a zsákmány elérhető távolságba kerül.” (da)

hirado.hu, bbc