„Gyertya gyulladt, tűzhelyünkben pattogott a láng.
És bezúzott ablakunkra papírt tett, apánk.
Gyertyafényben, vígan ültünk, míg a krumpli főtt
És hahotázva elfeküdtünk, ha egy tank belőtt."

Kedves emlékező győriek, Tisztelt hölgyeim és uraim! Cseh Tamás megrázó gyermekdalának sorai jutottak eszembe, mikor a mai megemlékezésre készültem. Egy dalszöveg, amelyből azt érezhetjük, hogyan élhette át, hogyan dolgozhatta fel egy, a világra még csak akkor eszmélő kisgyerek, hogy mi is történik körülötte 1956-ban, azokban az örökké felejthetetlen napokban.

Ezekben a sorokban egyszerre tűnik fel a felemelő, a boldog gondolat, a szabadság iránti vágy igénye, és a tragédia, a halál közeli fenyegetése. Sokan itt, Önök közül gyermekként, de mindenképp ifjú emberként élték át az 54 évvel ezelőtti eseményeket, és mindaz, ami akkoriban történt, mindaz, ami akkor a magyarság történelmét meghatározta, mély nyomott hagyott az Önök lelkében is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Talán ma már a világ is érti, mi történt itt 1956-ban. Azóta megbukott a kommunizmus, az európai közösségbe tartozik a szocialista barakk több országa is, és 1990 óta világosan beszélhetünk a forradalom lényegéről, üzenetéről.

54 évvel ezelőtt csodált és bámult bennünket a világ, de sokan voltak, akik kívülállóként nem értették, mi is történik Magyarországon. Nem értették, hiszen fogalmuk sem volt az emberek kizsigereléséről, a kötelező beszolgáltatásokról, a recski táborokról, a szegénységről és nyomorról. Nem tudtak a besúgásokról, az ÁVH-ról, a fekete autókról, a kitelepítésekről, és a kulákká nyilvánításokról. Talán fogalmuk sem volt arról, mi minden ellen küzd egy kis nemzet igaz hittel, itt, a Kárpát-medence szívében.

Évtizedek teltek el, mire mindenki elismerte, hogy a Szovjet Birodalom először 1956-ban rogyott meg. Megrogyasztotta az a 11 nap, az a szűk két hét, amely immár és végérvényesen a magyar forradalom és szabadságharc néven vonul be a legújabb kori magyar történelembe.

Az 56-os forradalom szakította először ketté az országot. Az egyik rész gyászolt és szenvedett, míg a másik rész gyorsított eljárással hozta a halálos ítéleteket, szedte össze a szabadságharcosokat, és gyártotta a hamis jegyzőkönyveket. A terror, ami a forradalmat követte, rettenetes volt. Kevés olyan család akadt, aki ebben nem volt érintett. Magyarország társadalmi és gazdasági fejlődését évtizedekre visszavetette az, hogy emberek százezreit tették tönkre anyagi és erkölcsi értelemben egyaránt.

Tisztelt Emlékező Győriek!

Azok a mondatok jutnak eszembe, amelyeket a mindannyiunk által nagyra tartott Tihanyi László, az ártatlanul kivégzett Tihanyi Árpád tanár úr fia fogalmazott meg évekkel ezelőtt.

„Édesapámat sosem láttam viszont. Cellája az Eötvös-parkra nézett, szentmise után mindig elmentünk oda, és ő egy fehér kendővel jelezte, hogy lát bennünket, de mi nem láttuk őt. Az őrei kifigyelték ezt, és elhelyezték egy másik cellába. A halálra ítélteket többnyire 48 órával a döntés után kivégezték. Édesapáról semmi hír nem jött. Szegény édesanyám bizakodni kezdett, hátha mégis meghagyják az életét... Keresztanyám közölte vele a halálhírt, akinek a szomszédságában laktak olyanok, akik a bíróságon dolgoztak. Később az ügyvéd is megerősítette a kivégzés tényét, de azt mondta, nem lenne szabad elárulnia."

Tihanyi Lászlót sorsának alakulásában végigkövette mártír édesapja múltja, és ő egész életét annak szentelte, hogy emlékét tisztelettel megőrizze az utókor számára. Tihanyi László így fogalmazott visszaemlékezésében:

„Felemás érzések kavarognak bennem minden évben, október közeledtén. Édesapa vécépapírra írt búcsúlevelében azt üzente nekünk, hogy halála nem volt hiábavaló, és annak gyümölcseit majd mi, az ártatlanul elítéltek, kivégzettek és megkínzottak hozzátartozói, az 1956-ban felemelkedett magyar nemzet fogja egyszer élvezni... Én már nem vágyom bosszúra, nincs bennem indulat. Csak azt szeretném, hogy akik ártottak, maradjanak végre csendben, s ha már a becsületüket elveszítették, legalább mások becsületébe és tisztességébe ne akarjanak soha többé belegázolni!"

Tisztelt Tihanyi László, Büki Lajos bácsi, és még sokan, akiket itt látok a régi 56-osok, és a forradalmárok hozzátartozói közül: hadd mondjam el, hogy Önök ma ennek a nemzetnek az élő lelkiismerete! A figyelmeztetői. Köszönöm, hogy itt vannak velünk, és köztünk! Köszönet érte valamennyiüknek!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Emlékező Győriek!

Akkor következhet el október 23-a igazi ünnepi jelentősége, amikor végre teljes konszenzus lesz 1956 megítélését illetően. Amikor végre szalonképtelenek lesznek azok a vélemények, amelyek 1956-ról elítélően fogalmaznak.

1956-ban az igazi kérdés nem a politika volt, hanem az emberi méltóság. 1956 nem a jobb- és a baloldal küzdelme volt, hanem a becsületes és a becstelen emberek küzdelme. A becsületes emberek küzdelmében voltak jobb- és baloldaliak egyaránt, akik talán nem értettek egyet hazánk jövőjének minden kérdésében. De abban igen, hogy a jövő Magyarországának demokratikusnak, függetlennek és szabadnak kell lennie. Olyannak, ahol mindenki becsületesen, szabadon és őszintén élhet.

1956 októberében Mindszenty József hercegprímás 8 évnyi börtön után azt mondta: „Most a magyar szívekben szeretetre és összefogásra van szükség!"

Nekünk, tisztelt győriek, ennek a küldetésnek kell megfelelnünk. Most, amikor a magyarság újra a kezébe vette a sorsát, csak szeretettel és összefogással érhetjük el közös céljainkat. Egymásra vagyunk utalva gazdasági bajainkban, megélhetési problémáinkkal, a munkanélküliség megoldásával. Egymásra számíthatunk az igazán nagy bajban is, a ránk szabaduló, sosem látott mértékű természeti és ipari katasztrófák megpróbáltatásaiban.

Az elmúlt hetekben olyan tragédiák sújtották az országot, melyek leküzdéséhez közös összefogásra, minden korábbinál nagyobb áldozatvállalásra volt szükség. A magyar emberek, és mi, győriek is példát mutattunk az egymás iránti szolidaritásból, segítőkészségből. Köszönöm mindenkinek, aki bekapcsolódott a kármentesítésbe, aki adakozott, aki munkájával önzetlenül hozzájárult a bajba került emberek megsegítéséhez, könnyeik számának csökkentéséhez.

Október 23-a eddig a szabadság napja volt, de idén az összefogás szimbólumává vált, a nemzeti összetartozás jelképévé lett. Egy egész nemzet állt oda bajba jutott társai mellé, és fogja még ma is a kétségbeesetten kapaszkodó kezeket.

Mindabból, ami történt, tudnunk kell erőt is meríteni, hiszen sosem riadhatunk vissza a ránk nehezedő terhektől. 1956 hősei, mártírjai is azt üzenik: tudnunk kell szembe nézni minden nehézséggel, együtt, közösen, jövőbe vetett hittel. Éppúgy, ahogy 54 éve, most is az a legfontosabb: a magyar szívekben szeretetre és összefogásra van szükség!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Végül engedjék meg, hogy ismét felidézzem Cseh Tamás gyermekdalának sorait. Azért, hogy érezzük, hogyan sugárzik a sorokból a bíztatás, a megpróbáltatások közepette is felemelő pillanatok nehezen visszaadható méltósága.

„Sose halunk, úgy éreztük, ha egy tank belőtt.
Kijárási tilalom volt, és a krumpli főtt.
Hogy túlélünk mindent mindig, úgy éreztük ott.
Kár, hogy sorsom íly szép estét, többet nem adott."

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!