„Baljós, veszedelmes látvány volt. Aki ezen át akar mászni, az legjobb, ha acélszuszpenzort köt az ágyékára, gondolta Louis. A tisztás tömve volt sírkőnek szánt fura tárgyakkal; láthatóan gyerekek eszkábálták őket ládák léceiből, hulladék fából, csorba bádogdarabokból – mindenből, amit csak összekoldulhattak vagy szerezhettek. És mégis: az élettérért és némi napsütésért küszködő alacsony bokrok és az összevissza fák között ezek az emberkéz alkotta emlékművek, bármily sután voltak is összetákolva, sajátosan szabályosnak tetszettek, s az erdős háttér előtt az egész helyből valami mélyebb, habár félig-meddig eszelős értelem és egyfajta pogány varázs áradt.”

Nagyon jellemző rám, hogy amikor engedéllyel, és némi zsebpénzzel, beszabadulok a könyvesboltba, egyből a horrorok felé veszem az irányt, és sikerül tévedhetetlenül kiválasztanom azt a kötetet, amit még a szerző is félelmetesnek ítélt.
Ha nem lenne egyfajta mazochista vonásom, biztos visszaraktam volna a polcra. De így megvettem. Mondhatni, hogy szerelem volt első látásra, de az a helyzet, hogy már előtte is kacérkodtam vele, és most végre a magaménak tudhattam.
Annak kifejezetten örültem, hogy fényes nappal olvastam el, mert még így is vacogtak a fogaim a félelemtől.
Stephen King könyveiben az tetszik a legjobban, hogy nem folyik patakokban a vér, vagyis nem egész végig, mert például a Hasznos Holmikban… szóval ott a vége felé rendesen eldurvultak a dolgot. Helyesen kifejezve magamat és a dolgot, nem az ész nélküli vérengzés a jellemző rájuk. Olyan az egész, mintha a szerző egy elegáns mozdulattal megnyitná a koponyát, két ujját a félelemközpontra helyezné, és szép finoman elkezdené nyomni.
Először csak azt érzed, hogy hoppá, hiába süt a nap és dalolnak a madarak, valami nincs rendben. Aztán azt, hogy árnyék vetül a világra, és hidegen kezdenek el fújni a szelek, a karodon végigfut a libabőr. Valahonnan távolról mennydörgést hallatszik és elkezd szemerkélni az eső, te pedig biztos vagy benne, hogy most kéne elfutni, elbújni valami ultrabiztonságos helyre. Csakhogy már nincs rá idő, mert itt van a vihar, dörög, villámlik, szakad, és te ott állsz, a rémülettől és a hidegtől vacogva, megbénult gondolatokkal, azzal a meggyőződéssel, hogy most lesz véged. De végül is túléled és a kezdődő tüdőgyulladás tüneteivel, de mégis boldogan szemléled a vastag fellegeken dárdaként átszúródó sugarakat.
Hát rám ilyen hatással vannak az író kötetei, de főleg az Állattemető.
Röviden arról van szó, hogy Louis Creed új házat talál a családjának és oda költözik feleségével Rachellel, lányukkal Ellievel és a fiúkkal Gage-al. A ház gyönyörű, a szomszédok kedvesek, az új munkahely is remek, azonban van egy-két baj. Túl közel van az autópálya. És van egy kisállattemető nem messze a háztól.
No, mármost ezt a könyvet lehet úgy olvasni, hogy egy csak egy B kategóriás zombi sztori, mert a régi indián temetőbe elföldelt halottak visszatérnek, és alaposan megkeserítik az élőket.
Amúgy nem tudom, hogy ki tudná ezt így olvasni, de biztos akadnak ilyenek, csak hát nem nekik szól.
Mert ez a könyv többről, sokkal többről szól ennél.
Azt az alapvető emberi vágyunkat fogja meg, ami mindörökkön örökké maga mellett szeretné tudni a szeretteit, kedvenceit, mindenkit, akit csak egy kicsit is szereti. De a Halál, ez a zord Kaszás mindig eljön és eltépi tőlünk barátainkat, családunkat, és nem hagy mást maga után, mint teljesen soha el nem múló fájdalmat.
Az indiántemető erre kínál, látszólag, remek megoldást. Meghalt a család macskája? Ó, semmi baj! Csak átmegyünk ezen a meredek, ősrégi fákból álló kordonon, felsétálunk egészen magasra, kiásunk egy gödröt, beletesszük és nem is kell olyan sokat aludni, hogy a kis kedvenc újra körünkben legyen.
Milyen jó!
És mi lenne, ha esetleg egy elhunyt családtagunkat földelnénk el azon a varázslatos helyen?
Első hallásra ez mind szép, és jó, csakhogy van egy kis hiba a számításban. Az ember halandónak született, amit valahogy muszáj elfogadnunk, és aki egyszer meghalt, annak nincs már helye az élők világában.
A könyvben ennek feszül neki a szeretet. Az a határtalan szeretet, ami az apát köti a fiúhoz. És ez még érthető is, hogy megpróbálkozik a feltámasztásával, a maga félelmetes logikája alapján.
Azonban hiába a jóakarat, ha az ördög, jelen esetben a wendigo, valamibe beleteszi a kezét, az bizony alaposan vágányra fut.
Hogy mégis miért ajánlom, hogy olvassátok el?
Mert az embernek rá kell döbbennie, hogy mit is kíván valójában, valamint, hogy ezt sose tegye felelőtlenül, mert sosem lehet tudni, hogy nem válik-e valóra.
No, meg persze azért, mert King úr gyönyörűen ért a tájábrázoláshoz, magával ragadó a stílusa, és mert aki rajong a horrorért, mármint az értelmesebbik fajtáért, annak kötelező.