„A doboz megállt.
Majd így szólt: - Mi egy zongora vagyunk.
Törmelék ezt alaposan megfontolta. Nem volt biztos benne, hogy mi lehet az a zongora.
- A zongora tud járni, ugye?
- Hát vannak neki…nekünk lábaink – felelte a hangszer."

A gimnázium utolsó hónapja során betévedtem a könyvesboltba. Ez még magában nem lenne olyan nagy szám, lévén ez velem sokszor előfordul, de ez a látogatás egyvalamiben mégis különbözött. Határozott célom volt.
Ez a könyv.
Valahol hallottam róla, és úgy voltam vele, hogy ez kell.
Mázlimra még volt belőle, így hát üdvözült mosollyal az arcomon megvettem, majd miután csodával határos módon hazaértem - nem mindig tudok uralkodni magam, így sétálva is olvasok - leheveredtem a kanapéra, és elolvastam.
Arra eszméltem fel, hogy sötét van és éhes is vagyok, valamint az összes megérkezett családtagom már alszik, a könyvet pedig kiolvastam.
Egyáltalán nem bántam meg, szuper első randim volt a szerzővel, és az óta már megtörtént a második is, de arról majd később.
Hogy miről is szól ez a regény?
Igazából elég ránézni a borítóra, hogy leszűrjük a fő vonalat, amit a kövekről elnevezett zene visz el. De az élet nem egyszerű a Korongvilágon pedig pláne nem, így aztán csak kapkodhatjuk a fejünket a változó helyszínek között. De nem belezavarodós módon, mert a szerző értő kézzl vezet minket végig a kalandokon. Eközben pedig még jókat is vigyoroghatunk a tipikusan angol humoron. Már ha valaki szereti és érti az ilyesmit, mert ez a könyv hemzseg tőlük. No, nem önkényesen tűnnek fel a lapokon, hanem szerves részeként a történetnek, olyanképpen, mint amikor a hosszú szoknya felszed minden vicik-vacakot a földről. Csak ez, ellentétben a példával, jól néz ki.
Alapfelállásként megkapjuk a Halált, aki felejteni szeretne, és ebből kifolyólag elhanyagolja a kötelességét. Viszont nem kell teljesen kétségbe esni, ott van az unokája Zsuzsa, aki átmenetileg helyettesíthetné, csakhogy a leány jól van nevelve és logikusan gondolkozik, így némi unszolás szükségeltetik, hogy mégis megtegye, amit meg kell tennie. Végül Imp, Llámnednim esős tartományából, akinek, szó szerint a zene lesz az élete. Jah, és ő felelős a fő bonyodalomért is, mert néhány óvatlan, nem átgondolt, ámde nagy átéléssel kiejtett szóval, majd a későbbiekben egy nagyon különleges gitár segítségével, megismerteti a korongvilágiakkal a kőzenét.
Ennek következményeként a Láthatatlan Egyetem varázslói kaucsukcipőt, szegecselt nadrágot hordanak, és úgy viselkednek, mint a kamasz fiúk. Rajtuk kívül minden boldog-boldogtalan gitározni tanul és együttest alapít.
Persze Imp és Zsuzsa találkozik, de korántsem, úgy ahogy azt bárki is képzelné. Zsuzsának, ugyanis mint az ideiglenes Halálnak meg kéne ölnie Impet.
De nem teszi.
A fiú mégis életben marad, nagy a gyanú, hogy a zenének köszönhetően.
Az Együttes kövekkel, akinek másik két tagja Anyarfi Anyar és Liász, turnézni indul, de egyre jobban zavarja őket társuk különös viselkedése.
Persze a végén minden szépen megoldódik, a Halál is beszáguld a képe, a borító látható módon, és garantálva van a happy end. Amolyan korongvilágiasan persze.
Külön érdemes elolvasni a benne található rengeteg apró utalással zenekarokra, metálszámokra, hála Farkas Veronikának, aki szépen belecsempészte a magyar zenei vonalat is. Jó móka kivadászni őket és faarccal elrebegni egy hozzátartozó előtt, lesve, hogy eléri-e a kívánt hatást. Én ugyan nem érzékeltem a világosság szikráját, de sebaj. Attól még ugyanolyan zseniálisan angol humoros marad.
Külön ki kell említenem, hogy nem szükségeltetik hozzá előismeret, remekül megállja a helyét önálló kötetként is. Használható ugródeszkaként is Terry Pratchett további munkásságához is, nálam bejött.
A szerző rajongóinak, az angol humor szerelmeseinek és rockimádóknak kötelező!