231 bajnokin 116 gólt szerzett, és 27 alkalommal szerepelt a magyar labdarúgó válogatottban. Franciaországban a Nancy, Ausztriában a Mattersburg csapatában emlékeznek rá ma is, mint a klub egyik nagyszerű középpályására. Hannich Péter ma a Rába ETO futsal klubjának sportigazgatója - március 30-án 55 esztendős. Boldog születésnapot kívánunk!

Hannich Péter Győrben született, és a MÁV DAC-ban kezdett el futballozni, majd 1977-ben került a Rába ETO-hoz. Már fiatalon stabil helye volt az együttesben, 1981 és 1986 között tagja volt az ETO aranycsapatának: kétszeres bajnok (1981/82, 1982/83), kétszeres ezüstérmes (1983/84, 1984/85) és egyszeres bronzérmes (1985/86) a győri együttessel,de az ETO színeiben nyert egy Magyar Kupát 1979-ben.

Nemrég a Sportplusz készített vele egy hosszabb interjút, most ebből idézünk:

- Gyönyörű feladatot kaptam az ETO futsal csapatánál, hiszen én vagyok a sportigazgató immár másfél éve, s bizony 99 százalékban ki is tölti az életemet, a mindennapjaimat. Hozzám tartozik az utánpótlás koordinálása, a tehetségek és a szponzorok felkutatása, de még az edzésekben is bekapcsolódom. Örömmel és büszkén mondhatom: 131 gyerek futsalozik nálunk, ami alighanem egyedülálló az országban. Különösen a kicsikre, a tíz- tizenkét évesekre fektetünk nagy hangsúlyt, akik – szerencsére – olyan sokan vannak, hogy néha még csarnokgondjaink is vannak.

- Óriási lelkesedéssel beszél a munkájáról, de vajon a felnőtt futballedzői pálya nem vonzza?

- Tudja, hogy van a mondás: soha ne mond, hogy soha. Szívem vágya volt valamikor az NB I, dolgoztam is az ETO-ban Varga Zoltán pályaedzőjeként, s megfordultam több, NB II-es vagy alacsonyabb osztályú csapatnál – Mosonmagyaróvár, Gyirmót, Pápa, Veszprém, Ács -, de úgy tűnik, ez a hajó elment. Most a gyerekekre koncentrálok.

- Ha élvonalbeli edző nem is lesz a közeljövőben, a labdarúgó pályafutás elöl nem menekülhetett… Nem is volt más választása gyerekként?

- Nem csak nekem, hanem a fiamnak, de még – ha remélhetőleg lesz – az unokámnak sem lesz más választása, csak a futball. Ebben a családban a dédapától az unokáig mindenkinek futballistának kell lennie… Jómagam édesapám révén lettem labdarúgó, aki villámgyors csatár volt a Győri DAC, majd Lokomotív és MÁV-DAC csapatának, s természetesen én is a DAC-ban kezdtem a pályafutásomat. És milyen érdekes. Apám, majd az én nevelőcsapatom helyén ma már a megyei kórház áll… Talán mondanom sem kell, hogy engem édesapám vitt le elsőször a pályára, majd a felnőttek között tizenhét évesen debütáltam. A Budafokkal játszottunk, nyertünk kettő-egyre és az egyik gólunkat én szereztem. Mindig is büszke voltam arra az egyesületre, mert rendre az élvonal küszöbén álltak, s masszív, kemény kis csapat volt a DAC. Hát, onnan kerültem ’77-ben, húsz évesen a Rába ETO-hoz, akik három játékost adtak értem kölcsönbe.

- És nemsokára a siker megkezdődött. Verebes fanatizmusa volt mindennek a kulcsa?

- Azért kellettek hozzá a játékosok is… Méghozzá a kreatív játékosok, de a lényeg mégis az volt, amit a Mester kitalált. Az a csapat szinte nem tudott hibázni, mert a három csatár és a három középpályás mindig kisegítette egymást. Ha valaki rossz napot fogott ki, akkor ott voltak a többiek, akik megoldották helyette. Valahol hasonlítottunk a mai Barcelonára: nálunk is megvolt az a hatos, akikre épült a gárda. Gondolok itt elsősorban a Hannich, Póczik, Burcsa, Szabó Ottó, Szentes, Hajszán sorra.