Szent István koronája, avagy a „drágaság”, ahogy Pajtás Ernő, a koronaőrök utolsó parancsnoka nevezte, Európa legrégebbi koronázási ékszereinek egyike, sokak szemében a magyar államiság megtestesítője, mások szerint csupán egy korona. Egy dolog mindenesetre biztos: jelentősége oly nagy volt a kezdetektől fogva, hogy amióta Szent István fejére került több mint ezer éve, minden egyes évszázada viharos volt. Tucatnyi könyv született róla, negyven éve, hogy ismét magyar földön van, kalandos történetének bizonyos fejezetei sokakat megihlettek, köztük új regényemben engem is, hiszen szinte hihetetlen, hogy a „drágaság” még mindig egyben van mindazok után, amin keresztülment az elmúlt bő másfél évszázad során…

Íme néhány példa a három történetből, amelyet róla írtam:

1. 1849 augusztusában, amikor a felelős magyar kormány menekülésre kényszerült, a korona sem maradhatott Pesten. Batthyány Kázmér külügyminiszter javaslata az volt, hogy vessék a Dunába, vagy törjék darabokra; Kossuth Lajos a legszívesebben Aradon hagyta volna, ám Szemere Bertalan végül másként cselekedett, és a koronát négy társával együtt elásta, hogy aztán négy év múlva, 1853-ban leljék fel újra.

2. A koronát Orsovánál ásták el, és amennyiben nem került volna elő, úgy a Duna medrének rendezése miatt örökre a víz foglya marad.

3. Szemere Bertalan miniszterelnök a koronát menekítése során a fejére próbálta, majd miután meggyőződött arról, hogy viselésre teljességgel alkalmatlan, kissé gondatlanul tette a helyére, amivel kisebb-nagyobb károkat okozott a “drágaság”-ban, ezek azonban eltörpültek a víz okozta kár mellett, amely kis híján teljesen tönkretette a kardot és a palástot.

4. A Habsburgok annyira elszántan keresték a koronát, hogy 1853-ban Orsovánál több tíz hektáron felszántották a Duna partját, mégsem sikerült a nyomára bukkanniuk. A koronát végül fellelő Johann Kempen von Fichtenstamm báró a koronaékszerek rejtekhelyén álló fa egyik ágából sétabotot készíttetett magának.

5. Máig nem tisztázott pontosan, hogy kitől és hogyan derült fény a korona rejtekhelyére, ahogy Kossuth szerepét is erős köd borítja. Már kortársai elkezdtek terjeszteni a hírt, mely szerint Kossuth magával vitte a koronát, amikor elhagyta az országot, és pontosan tudja, hogy hol van, lévén ő maga ásta el, és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy előássa, magával vigye Londonba, s a korona legitimációja alatt ingassa meg a császári trónt.

Fotó: Balogh Zoltán / MTI

6. A koronaékszerek olyan mértékben károsodtak, hogy alapos restaurálás után kerülhetett csak Ferenc József fejére 1867-ben. Müller Lajos, aranyműves máig ismeretlen okoknál fogva ónnal végezte a javítások nagy részét, amely a “fémek ördöge”, mert idővel mindent tönkretesz, amit egybetartani hivatott. A színtelenre ázott palástot Klein divatárusnő ötödmagával tizennégy nap alatt hozta rendbe. A korona elhasználódott bélését Pórfi kalapos készítette el munkájáért és az alapanyagokért nem kérve pénzt. A teljesen elrozsdásodott kardot Szikrai Adolf pesti kardműves hozta rendbe, aki új hüvelyt is készített hozzá.

7. A Szent Koronának mindig két őre volt: egy katolikus és egy protestáns. Hagyományosan főurak töltötték be ezeket a tisztségeket, ám 1918 decemberében a katolikus gróf Széchenyi Béla meghalt, így egyedül a protestáns gróf Ambrózy Gyula maradt meg a tisztségben, aki később könyvet írt a koronáról.

8. A Szent Korona huszadik századi történetében két Ambrózy is szerepet játszott. Az egyik gróf Ambrózy Gyula volt, aki az őszirózsás forradalom alatt és után őrizte a koronát, egészen addig, amíg Kun Béláék fel nem oszlatták a koronaőrséget; a másik Ambrózy Gyula államtitkár volt, a Kiugrási Iroda vezetője, aki 1944-ben nyújtott segítséget a korona kimenekítésében.

Forrás: 24.hu