“Isten a tenyerén hordoz bennünket, csak néha tapsol." -ezt 2012-ben jegyeztem fel naplómba. Nem állítom, hogy sugallat volt, inkább egy vicces bemondásnak szántam. Most újra olvasva, súlyosabb értelmet nyert... - meséli Maszlay István, majd
hozzátette:

"Mindannyian érezzük ennek a szimbolikus gesztusnak a súlyát, éljük súlyosságát. Próbáljunk tanulni belőle... Ez még nem Isten vastapsa. Isten nem jókedvében figyelmeztet. Olyan, mint Szilágyi tanító nénim, akinek szavai most is a kisiskolás énem lelkébe zengenek tovább: “Én is szívesebben adok ötöst, mint egyest." Tehát minden órára készülni kell. Bízzunk benne, hogy nemsokára túl leszünk ezen az emberhez méltatlan kalitkaléten. És akkor találkozunk újra a szellem templomában,a színházban. Ti a Nézők, mi a színészek. És felzúghat újra a taps... Egy másfajta indíttatású taps, mint ez a mostani."

Szerkesztette: Csobay Dániel

Fotó: Győri Nemzeti Színház - Fehér Alexandra