"Édesapám, akkor most felhívom a horvát barátaimat és előbb fogok tudni mindent a Veszprém és a Szeged igazolásairól, mint bárki más" - mondta Simi, majd telefont ragadott és tárcsázott. Természetesen a horvátok anyanyelvén beszélgetett informátoraival, majd a másnapi újságban benne volt minden, amit elsőnek csak ő tudott meg. A sportágban hihetetlen kapcsolatrendszere volt, mindenkit ismert, amit ő nem tudott, azt nem is volt érdemes tudni.
Június első két napján Kölnben, a Bajnokok Ligája döntőjében találkoztunk legutóbb és most már tudom, hogy utoljára. Ő volt az első, aki a csarnokba érkezett, ő volt az, aki a rádiós Gulyás Lászlónak és az Origo kiküldött munkatársának a legjobb helyet foglalta le a sajtóközpontban. A tévével szemben, hogy mindent jól lássunk. Negyedóránként arra járt egy ember, mindig más, aki odajött Simonhoz, megölelte, majd ment tovább. Hírességek, edzők, egykori játékosok, kollégák voltak ezek az emberek, akik intézményként tekintettek a Nemzeti Sport újságírójára.
Tán annyi személyes vonatkozást megengednek nekem: együtt nőttem vele fel és bele a sportágba. Lassan harminc éve, hogy a Veszprém autóbuszával együtt zötyögtünk Bázelbe, ez volt az első közös utunk. 1994-ben Izlandon nem tudtam kicsalni az autóbuszból egy kis városnézésre - hóvihar van Gabikám, maradok a buszban - jött a válasz. 1999-ben a norvégiai Lillehammerben a mínusz 25 fokban viszont ő és Knézy Jenő volt az, aki nekiindult az erdőnek, hogy fél óra séta után hatalmasakat nevetve együtt rohanjunk vissza a szállodába. Ő volt az, aki lehetőséget adott nekem, hogy 20 évesen a Nemzeti Sportot tudósítsam a litvániai női kézilabda B-világbajnokságról, ahová nem tudott eljönni. De a már akkor komoly szaktekintélynek számító Simon úgy kezelte a tinédzserkorból éppen csak kinövő tudósító anyagait, mintha azt egy komoly hozzáértő újságíró írta volna meg. 40 sor - mondta a telefonba, egy betűvel sem több, későn van a meccs, lapzárta lesz, el ne ússzon az újság, mert akkor jaj nekem. Ezt üzente a telefonban, majd amikor Litvániából hazatértem és találkoztam vele, a kezembe nyomta az összes Nemzeti Sportot, amelyben az írásaim megjelentek. Eltette nekem, tudta, hogy fontos, érezte, hogy büszke vagyok rá, hogy neki és az ország egyetlen sportlapjának dolgozhattam két héten keresztül.
Éppen Kölnben, a Bajnokok Ligája Final Four-döntő után kérdeztem meg tőle, hogy meddig akarja ezt még csinálni. "Gabikám, 64 éves vagyok, dolgozni kell, nyomjuk tovább, hamarosan sorsolnak a BL-ben, januárban Svédországban férfi Európa-bajnokság lesz, talán az olimpiára is kijutunk" - mondta, majd a gép felé fordult, mert a főnöke jegyzetet kért tőle a Veszprém BL-ezüstérméről.
Nem tudom, hogy hova tartott az M1-es autópályán, lehet, hogy épp munkából jött, lehet, hogy a fejében már összeállt az újabb cikk, amelyet a Nemzeti Sport következő számában akart megjelentetni. A Veszprémről, a Szegedről, a Győr, vagy a Fradi csapatáról. A kézilabdáról, amely az élete volt.
Simon József, Isten veled. Nyugodj békében.

Forrás: origo.hu
Fotó: Nemzeti Sport